Az elmúlt 4 hónap eleje a lakásunk eladása körül forgott. Március elejétől pedig aztán szép lassan az ingatlanközvetítők, a lakástulajdonosok, a Fundamenta, és az ügyvéd bűvkörébe kerültünk. Egyelőre szép rendben halad előre az ügyünk, én mégis minden reggel kétségek közt ébredek fel, hogy ugye, nem jön közbe semmi csúfság, ami majd tönkreteszi az életünk?! Ugye, nem?! Hát persze, persze, hogy nem...

Nem tudok végigcsinálni semmit. Abbahagyom, akármibe fogok is bele. Ennek ellenére notórius újrakezdő is vagyok. Mert különben akkor mi másért lennék most újra itt? 2 év elteltével...

Néhány héttel ezelőtt kezdett el foglalkoztatni a gondolat, hogy vissza kellene térnem ide. Na nem, azért azt nem gondolom, hogy ezentúl majd minden nap írni fogok, de valami... "valami tegnap, mely mintha ma lenne" azért mégiscsak visszacsalogatott ide.

HAZAMENNI és OTTHON LENNI JÓÓÓÓ!

A remény, ami ITT megcsillanni látszott, mára már ki is hunyt. Változnom kell! Másképp kell a dolgokhoz állnom, másképp kell személyekhez viszonyulnom, mint eddig! Ha nem változtatok a hozzáállásomon, akkor továbbra is a mindennapok taposómalmában gépiesen, fásultan poroszkálva fogom megélni minden egyes munkanapom.

Miért olyan divatos az "abszolút" szót használni mostanában az "igen" helyett??? Nem értem...

Nálam már-már hagyománynak számít, hogy minden Szilveszter éjfélkor kívánok néhányat. Nem teljesíthetetlen vágyak ezek, csak apró kívánságok, amik ha teljesülnek, megkönnyítik, gördülékenyebbé teszik a mindennapjaimat az új esztendőben. Hozzásegítenek engem ahhoz, hogy több boldog pillanatban legyen részem, és a bánat ritkábban látogasson meg. Támogatnak abban, hogy újra bízni tudjak valamiben, hogy megtaláljam a helyes utat, esetleg a kiutat, illetve, hogy helyes döntést hozzak, ha kell. És hogy én miért is hiszek mindebben? Egyrészt azért, mert valamiben ugye hinni kell. Másrészt pedig azért, mert tavaly január közepén a helyes út nyílt meg előttem a labirintusban, amibe az azt megelőző évben belekeveredtem. Idén pedig, szinte ugyanezen időben megcsillant a reménye annak, hogy megoldást találjak ama  kilátástalannak tűnő helyzetnek a megoldására, ami már hónapok óta mérgezi a hétköznapjaimat és mardossa a lelkemet.

Nem tudom, hogy milyen anyós és milyen nagymama leszek. De azt már tudom, hogy MILYEN NEM akarok lenni!

Mostanában ilyen humoros kedvemben vagyok, ezért íme mára is egy vicc:

Józsi bácsi megette a kutyáját. Szomorúan nézegeti a csontokat:

- Ej, ej Morzsi, de örülnél te most ennek!

Ma, az egyik (általam nem éppen kedvelt) bevásárlóközpontban a pénztárosnő  - miközben hajdani vőlegényem rá akart tukmálni egy 2 Ft-ost - felvilágosította őt  arról, hogy nem fogadhatja el, mivel azt kivonták már a forgalomból. Mire hajdani vőlegényem visszakérdez értetlen és ártatlan hangon:

- Igeeen? És mikor?

Én pedig csak araszoltam egyre távolabb, hogy: "Ééén neeem! Én nem is vele vagyok!"

Senkivel sem szeretek veszekedni, a saját anyámmal pedig különösen nem...

Néha úgy el vagyok varázsolódva, hogy komolyan oda kell figyelnem arra, hogy a parlagfű allergia elleni szemcseppemet - szórakozottságból - nehogy a számba cseppentsem...

Hajdani vőlegényem munkahelyi buliban, Leányzó bandázik, én pedig itthon. Pedig lehetett volna mennem szüreti fesztiválra, zuhogó esőben, egyedül. De nekem valahogy ez nem volt perspektíva. És nem az eső miatt...

Egyébként pedig erős és lelkes (nem, lelkesnek azért annyira mégsem nevezhető) igyekezettel törekszek túlélni az estét azzal a 3 szem barackkal, amit vacsora gyanánt elfogyasztottam.

Ennyire nem siettem még munkába, mint ma. Továbbisvan! Mondjammég? »

Főztem egy nagy lábas lecsót. Állati jó az illata, én pedig itt vajúdok, alig bírva magammal, hogy ne egyek belőle egy nagy tányérral. Jó karéj kenyeret beletunkolgatva, mert a lecsó nekem úgy az igazi.

De hát azért mégiscsak este fél 10 van!

update: Aztán persze a lecsó győzött! De ő kezdte! :D Viszont nagyon lájtos voltam. Kevés lecsó, nem jó nagy karéj kenyérrel, hanem csak egy kis szelettel... Hát... ez nem egy Norbi-féle update volt. :)

Néha olyan kegyetlenül szerencsétlennek érzem magam! Máskor pedig (van, hogy már a következő pillanatban) olyan nagyon szerencsésnek és boldognak.

Állítólag kódolva vagyunk. Férfiak és nők másképp. Ezért van az, hogy éjszakánként Anyuka felébred a kisbaba első kis szusszanására is, míg Apuka mindezt simán és jóízűen átalussza. Végül is, lehet valami a dologban, mert ez nálunk is így volt anno, már amennyire emlékszem. Aztán volt egy jó 10-12 évünk, amikor az ember tényleg csak a szomszédék zajongására, vagy a szemközti kocsma vendégeinek óbégatására ébredt meg éjszaka, de a gyerekre soha, ha csak nem volt beteg, vagy valami más baja. Azonban azt tapasztalom, hogy nálunk most elkezdődött egy második éjszakázós, ébrenalvós időszak. De  fordult a kocka. Már korántsem vagyok olyan jó anya. Vagy a fülemnek lehet valami baja? Úgy alszok ugyanis, mint a medve. Kulcscsörgésre, WC lehúzásra, szöszmötölésre, kisebb veszekedésre: "Késtél 5 percet! Holnap nem mehetsz sehova!" (Aztán persze, dehogynemmegy!) fittyet hányva. Szóval nálunk most az van, hogy Apuka fenn virraszt, amíg a Leányzó nem ér haza. Anyuka pedig vígan horpaszt ezalatt.

A Lányom szobájában a ruhakupac már-már dobogókői magasságokat ölt...

Gyűlölöm az intrikát! Beleértve a munkahelyi intrikát is! Beleivódik az agyamba, amit képtelen vagyok kiűzni onnan. Megkeserítve ezzel a minden- és az ünnepnapjaimat, valamint a szabadságomat. De holnaptól már csakis a "nagy utazás" fog a fejemben járni és nem hagyom  általa a hangulatomat megmérgezni!

Hajdani vőlegényemmel nagy az egyetértés ma este, ugyanis mindketten a TV-ben kezdődő focimeccset várjuk. Ő azért várja, hogy meccset nézhessen, én pedig azért, mert ő addig is meccset néz... :)

Vannak zeneszámok/albumok, amiket "rongyosra", a rogyásig bírok hallgatni. Egész váratlanul találok rájuk, de az is lehet, hogy ők találnak rám. Vagy egész egyszerűen csak összetalálkozunk?